Előadás-sorozat Dunaszerdahelyen

Olvasnivaló

Alföldi Géza: Csak a gyökér kitartson

A Fa névtelen gyökereinek ajánlom

Kint a szőlőnkben, emlékszem rája,
deszka kunyhónk előtt állott
öregapám diófája.

Ha vihar támadt, – szőlőkötözéskor, –
dörgött az ég, csattant a villám,
füstölt az úton a felpaskolt por,
ahogy végigverte a dörgő esőostor,
bebújunk a kunyhóba. Onnan néztem,
miként robognak a felhők az égen.

Nagyapám a fát leste.
Vajjon, elbír-e a széllel?
Recsegett, ropogott öreg teste,
a szél a galyakat csomósan tépte,
hullott a zöld dió, áldott termése,
mozgott a föld is, ahogy a vihar rázta:
de győzte a vihart öregapám konok,
törzsekopott diófája.

Csak a gyökér kitartson!...

Még ma is hallom, –
motyogott nagyapám,
s nem lesz baj, gyerek!
Dió lehullhat,
új tavasszal terem az ág újat,
ág is nő a letépett helyére,
de ha a gyökér nem bírná tovább,
a diófának, kisunokám, vége!

Most is vihar, szél tépi, rázza,
de állja a vihart Árpád vezér
ezeréves, öreg diófája!
Kárpátoktól az Adriáig nyúlnak a gyökerek,
tapadnak a földre, hogy termés legyen
az örök magyar szőlőhegyen,
hogy élni tudjon: dió, levél, ágak…
…Adj, Uram, elég erőt a harcos diófának!

Lehull ezer dió, millió lesz holnap,
letörhet száz ág, ezer nő helyére,
s ha csupán a csonka törzs marad,
ha új tavasz zsendül, kifakad!
Uram, csak Te lássad,
hogy ezen a véres, küzdelmes harcon
a gyökér kitartson!

A  g y ö k é r  kitartson!   

ALFÖLDI GÉZA: Magyar Miatyánk 1947-ben

 
Miatyánk, ki vagy a mennyekben,
szenteltessék meg a Te neved.
Hazátlan, űzött, gyűlölt bolyongók,
Miatyánk, Isten, Hozzád könyörgenek!
 
Kihez forduljunk, ha nem Hozzád, Uram!
Hozzád könyörgünk, áraszd ránk kegyed!
Mert nincs más ki védjen, óvjon, segéljen,
Te vagy még védő dús fejünk felett!
 
Árva hazánk rablók martaléka.
Vérbe fojtják, lásd, az igazságot.
Segíts, Uram, hogy egyszer végre:
Jöjjön el a Te országod!
 
Legyen elég már a szenvedésből,
a bosszúnak is parancsolj véget!
De: legyen meg a Te akaratod,
s ha nem elég még a szenvedések,
 
verj, Uram, mert tudjuk, hogy egyszer
véget ér ez a rút vérözön is,
s megbékélnek élők és holtak,
miképpen a mennyben, itt a földön is!
 
Hiszünk benned töretlen hittel -
a lélek erős is, de a test gyenge -,
sok a kín már, s meg-megbotlunk,
úgy vánszorgunk el-elesve.
 
Adj erőt, hogy álljuk a sorsot,
s ne hulljunk el, mint kidűlt fa.
De mert az ember test is, és éhes:
mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma!
 
Tudjuk, a falat száraz kenyérre
nem vagyunk méltók, sok a bűnünk,
Szodoma sorsa kísért felettünk,
mert minden Sátánt el nem űztünk,
 
De nézd az anyáink tiszta arcát,
a gügyögő kis gyermekeinket,
Irgalmazz meg értük, Uram,
s bocsásd meg a mi vétkeinket!
 
S mi ígérjük, Uram, bár ég a vérünk,
bosszú azokért, kiket megöltek,
ha akarod, mi is megbocsátunk
az ellenünk vétkezőknek!

ALFÖLDI GÉZA: Temetők népe

 
Mi a temetők népe vagyunk.
Csak a sírok ezre között
Érezzük jól és otthon magunk.
 
Az élőket mi kutyába vesszük,
Az alkotókba belerúgunk.
De ha meghalt, sírja fölé
Mea-culpázva odahullunk.
 
Az élő Krisztus itt sosem kellett:
Csak a halott Isten s a keresztek.
 
Mi az élőket csak szidni tudjuk,
Akármit tett, gyúrni, gyalázni,
De a halottakat fölénk emeltük,
Szoborba öntettük, s tudtuk imádni…

ALDÖLDI GÉZA: Üzenem

 
Egyszer mindenért felelni kell, 
egyszer minden számadásra kerül, 
mert él még bennünk a törhetetlen hit, 
hogy nem mindég a szemét marad felül... 
 
Bár ma még csak káromkodni hajt is 
a tehetetlen, meddő akarat, 
megmozgatja a nehéz hidakat is 
az ár ereje, ha gátja szakad. 
 
Pedig egyszer ez is bekövetkezik, 
elsodor megfontolást, józan okot 
a megalázott szívben égig lobbant harag. 
S a legény, ki eddig dallal szórakozott 
 
a virágban terhes réteken, 
a gazda, aki izzadva kapált, 
az asszony, aki kenyeret dagaszt: 
eljön kiosztani a megérdemelt halált! 
 
Egyszer minden mocskos patkányra 
rászakad az örök rémület, 
s ti, akik ma mégis rajtunk rágtok, 
tudjátok meg: nincs könyörület! ...
 
Kérges markunk ököllé duzzad, 
fáradt szemünk mintha villám volna, 
s megismeri büszke úrmagunkat, 
kifosztott fajtánk minden árulója.

ALFÖLDI GÉZA: Uram, a kezed...

 
Uram, a kezed egyre érzem,
hol megnyugtat, hol fájlalom:
hol a szívemen,
hol a vállamon.

ALFÖLDI GÉZA: Tanár Úr Egyszer . . .

 
Tanár Úr egyszer verset írtam, – 
Még volt rá mentség: 16 éves voltam.
S mert elfogott valami kemény magyar bánat,
Hogy „magyar vagyok”, vadul danoltam.
 
Ön a sárga földig lehordott érte,
Mert azt írtam: magyar az ég, a fű, a mályva,
Magyar a szemek nézése, az állatok hangja
S magyarul kel a kenyér kovásza.
 
Rámolvasta, hogy a kenyér kelése
Egyszerű, szabályos vegyi folyamat
S a kovász Cegléden is, meg Amerikában
A szeszes erjedéstől egyfélekép dagad.
 
A kakas is egyformán kukorékol,
Mindenütt egy az ég, a fű, a mályva,
A szemek is egy törvény szerint égnek
S ugyanaz a madárdalok varázsa.
 
Huszonegy éve! . . . S most innen távol
Idézem s hívom Önt a multak távolából
S átordítom száz kilométereken át,
Hogy belereng az ég, a Nap is lángol:
 
Tanár Úr! Igen is van magyar ég, fák
S magyarul virágzik a magyar virág.
Még a magyar ökör nézése is más
S mások, de mások a magyar bikák!
 
És más bizony az idegen kenyér,
Más a kelése, más az illata!,
S hiába van egy Göncöl Szekér,
Odahaza mégis más a csillaga.
 
S ha nem hiszi el, hogy minden, minden
Más odahaza: a virág, illat, avar, –
Legyen csak egyszer, mint ma én,
Hazátlan, árva, bolyongó magyar!

ALFÖLDI GÉZA: Ne félj, Uram

 
Fogam összeszorítom,
szám szélét
vörösre harapom,
lehunyom villogó
szemem…
 
Köröttem haldokló magyar vidék,
düledező viskók,
rongyos parasztok,
gőgös urak,
sápadt gyerekek…
 
de azért ne félj, Uram,
én hittel hirdetem,
hogy van Isten
és van Szeretet!

ALFÖLDI GÉZA: Meghasonlottunk

 
Meghasonlottunk önönmagunkkal,
Nem értjük önmagunk szavát,
Mást mondunk és mást teszünk,
Ha néznek, s valaki ha lát:
Meghasonlottunk önmagunkkal.
 
Magunk sem tudjuk, hogy mit akarunk.
Ami ma jó, holnap átkos.
S holnapra letagadjuk,
Amit az ész ma határoz:
Magunk sem tudjuk, hogy mit akarunk!
 
Száz álom és tények között járunk.
Ma ragyog az egész világ,
S holnap kétségbe űznek
A legkisebb tragédiák:
Száz álom és tények között járunk!
 
Bár még ma a sorssal szembeszállunk,
Holnap behúzzuk a nyakunk,
Már a ködtől is félünk,
Holnapra mindent feladunk:
Bár még ma a sorssal szembeszállunk!
 
Mi lehetnénk a legnagyobb hősök,
Ma életünk, vérünk adjuk,
De holnap már ijedten
Sápadt arccal megtagadjuk:
Mi lehetnénk a legnagyobb hősök!
 
Tudjuk, hogy ebbe belepusztulunk,
Még sem fogunk semmit tenni,
Gyáván meghasonlottunk,
Nem tudunk már mások lenni,
Tudjuk, hogy ebbe belepusztulunk!

Elérhetőség

Magyar Múlt

+421907245215

Keresés

Küldje el e-mail címét, telefonszámát, hogy értesíteni tudjuk következő előadásunkról!

"Az anyagot én adtam,
az eszmét ismeritek,
a dicsőséget, kérlek,
keressétek!"
Kőrösi Csoma Sándor

Mátyás király bevonulása Budára - Alkotó: BAUER FERENCZ
- Méret 75 x 100 cm, olaj, vászon.

___________________________________________________________

Hunyadi Mátyás kedvelt fajtája,
a kuvasz

 
Őseinkkel a népvándorlás során jött a Kárpát-medencébe, mint a nyájak nagy testű, határozott fellépésű védelmezője. A Keszthely melletti Fenékpusztán feltárt honfoglalás kori leletben talált kutyacsontokról kiderült, hogy a mai kuvasz ősétől származnak.
 
Hunyadi Mátyás kedvelte a fajtát, udvarában hajtóvadászatokon is használták, főleg farkas és vaddisznó ellen. A 15. században fellendült a marhakereskedelem, és a hatalmas magyar szürkemarha-nyájakat kuvaszok kísérték a nyugat-európai állatvásárokra, többek között Nürnbergbe. A nyájak napi 20-25 kilométert tettek meg, s őrzésükre fáradhatatlan, mindig éber, bátor állatokra volt szükség. A hajcsárok a vásárokon nemcsak a marhákat adták el, hanem nagyon gyakran néhány kutyát is. Így előfordulhat, hogy ezek a példányok részt vettek a hasonló nyugat-európai fajták kialakulásában. A kuvaszok megbecsültségére jellemző, hogy Zrínyi Miklós a Szigeti veszedelemben a kuvaszt mint kutyafajtát említi.

___________________________________________________________

 

© 2013-2015 - Az itt közzétett anyagok szabadon terjeszthetők!

Készíts ingyenes honlapotWebnode