Előadás-sorozat Dunaszerdahelyen

Változó időpontú ünnepek

BÖJTELŐ

A farsang utolsó heteinek, illetve három utolsó vasárnapjának összefoglaló neve. Első vasárnapja a hetvenedvasárnap vagy kilenchagyó vasárnap. Az ünnep evangéliuma a szőlőmunkásokról szólt (Máté ev. 20: 1–16), ezért szőlőművelő helyeken, például Székesfehérvár-Felsővároson a szőlősgazdák társulati misét tartottak. A böjtelő második vasárnapja a hatvanadvasárnap vagy húshagyóvasárnap, kövérvasárnap. A görög katolikusok ezt a vasárnapot nevezik húshagyóvasárnapnak, mivel náluk ekkor kezdődik a böjt. A Zoboralján talalajvasárnap, tananajvasárnap a neve. Hatvanadvasárnapján a mise evangéliuma (Lukács 8: 4–15) a magvetőről szól. Ezért gazdák vasárnapjaként is emlegették. Például Székesfehérváron a Felsőváros földműves polgárai ezen a napon közösségi misét mondattak, hogy munkájukra áldást, földjeiken jó termést biztosítsanak. A hatvanadvasárnap és húshagyóvasárnap közti hetet, a farsang utolsó hetét zabálóhét vagy kövérhét néven emlegették, ezzel is jelezve a nagyböjt előtti napok eszem-iszom hangulatát. A kövérhét csütörtökét kövércsütörtöknek, zabálócsütörtöknek, torkoscsütörtöknek nevezték. A böjtelő és egyben a farsang utolsó vasárnapját ötvenedvasárnapnak, illetve húshagyóvasárnapnak nevezték. Ezt követte a húshagyókedd, a farsang utolsó napja, a hatalmas vigasságok ideje. Az egyház úgy igyekezett ellensúlyozni a nagy kicsapongásokat és bűnöket, hogy a farsang három napján szentségimádásokat rendezett. Bizonyos rétegek nem a mulatozásokon, hanem e szentségimádásokon vettek részt, különösen ha kötelező volt számukra a részvétel, mint például a katolikus kisvárosok középiskolás diákjainak.

A farsang utolsó három napjához egy olyan szokás is kapcsolódott, amely vallásos eredetű: a csíki székelyek körében feljegyzett bibliai ihletésű Lázár-játék, amelyet dúsgazdagolás vagy ördögfarsang néven emlegettek.

 

HAMVAZÓSZERDA

A húshagyókedd után következő szerda. Szigorú böjt. A nagyböjti időszak kezdete. Elnevezései: böjtfőszerda, böjtfogadószerda, szárazszerda.

Ezen a napon a templomban a pap hamvazott, vagyis jelképesen hamuval jelölte meg hívei fejét.

A hamuval hintés ősi jelképe a bűnbánatnak, mivel a hamu az elmúlásra, a halálra figyelmezteti az embert. A legrégibb idők óta a nyilvános bűnbánók szőrzsákba öltözve hamut hintettek fejükre. Erre a hagyományra megy vissza a hamvazás szokása.

A templomokban azzal a hamuval hamvaztak, amely az előző évi szentelt barka elégetésével keletkezett. A mise előtt a pap megszentelte a hamut, majd megjelölte vele az elé járuló hívek homlokát. Közben ezt mondta: „Emlékezzél meg ember, hogy porból lettél és porrá leszel.” A szertartáson a hagyományos életformában élő katolikus falvak és városok apraja-nagyja részt vett.

A hamvazószerdán szentelt hamut a nép szentelménynek tekintette. Úgy vélték, hogy aki hamvazkodik, annak nem fáj a feje. Előfordult, hogy a templomból hazatérők összedörzsölték homlokukat az otthon maradottakéval, hogy azoknak se fájjon a fejük.

A moldvai Klézsén, ha a pap nem jött el hamvazni, akkor a hívek maguk égettek hamut az elmúlt évi virágvasárnapi barkából. Ujjukkal belenyúltak és úgy vetettek magukra keresztet. Pusztina moldvai faluban a templomi hamvazás után otthon az asszonyok meghamvazták az edényeket.

Az Alföld déli tájain férfiak papnak, püspöknek öltözve hamvazószerdán este házról házra jártak. Egyikük hamvazott. Fáradságukért jutalmat kaptak. Látszólag ez a szokás az egyházi szertartás paródiájának tekinthető. Valószínű azonban, hogy ebben az esetben nemcsak paródiáról van szó, hanem egy török kori licenciátus hamvazó hagyomány szakrális tartalom nélküli továbbéléséről.

Szihalom hevesi faluban a hívek hamvazószerdán kenyeret és nyers ételeket szenteltettek a templomban. Szentelés után az ételeket a pap a szegények között kiosztotta.

 

NAGYBÖJT

Hívták negyvenlőbűtnek és egyszerűen bűtnek is. Hamvazószerdától húsvétvasárnapig terjedt. Jézus negyvennapi böjtölésének és kínszenvedésének emlékére tarották.

A böjt szigorúsága sokszor változott és tájanként is különbözött a történelem folyamán. Általában fokozatosan enyhültek a feltételek, az öregek azonban sok helyen ezeket az enyhítéseket nem fogadták el. Továbbra is a régi módi szerinti szigorúsággal böjtöltek. Ezért nagyon nehéz általánosítva bemutatni a böjt mértékét.

A magyar kereszténység első századaiban böjti időszakban naponta csak egyszer volt szabad jóllakni. Megkövetelték a hústól, zsírtól és egyéb állati termékektől való tartózkodást. Következésképp csak kenyeret, sót, vizet, halat és száraz növényi eledeleket volt szabad enni.

Az 1920-as évekre annyira enyhült a helyzet, hogy az egyház már csak hamvazószerdát, a nagyböjti pénteket és a nagyszombat deléig terjedő időt tekintette szigorú böjtnek: e napokon tartózkodni kellett a hústól, és naponta csak egyszer volt szabad jóllakni. {7-404.} A nagyböjt többi hétköznapjain enyhített böjt volt, vagyis a főétkezésnél lehetett jóllakni, de azután csak este meg reggel volt szabad egy kevés ételt fogyasztani.

Az öregek ettől jóval szigorúbb böjtöt tartottak még a 20. század elején is. Sok helyen a halon kívül csak növényi eredetű táplálékokat ettek. Még a tejtermékek fogyasztásától is tartózkodtak. Nem zsírral, hanem olajjal főztek. Előfordult, hogy a böjtös eledelek számára külön edényeket használtak.

A nagyböjti bűnbánat különösen kemény fajtája volt a negyvenelés. Aki erre vállalkozott a nagyböjt ideje alatt, csak negyvenszer, vagyis naponta csak egyszer evett, naplemente után.

A nagyböjtben sokan nemcsak a megszokott mennyiségű étel fogyasztásától tartózkodtak, hanem a nemi élet és a dohányzás örömeitől is. Egyesek nem nyiratkoztak és nem borotválkoztak. Böjt idején tilos volt a nyilvános mulatság, a lakodalom, a színjáték, sőt még a bírói tárgyalás és a testi büntetés is.

A hamvazószerda és a nagyböjt első vasárnapja között 3 napnak semmihét, húshagyóhét, gyakrabban csonkahét volt a neve. A hamvazószerda utáni csütörtököt csonkacsütörtöknek, a Székelyföldön kövércsütörtöknek, zabálócsütörtöknek, torkoscsütörtöknek, tobzódócsütörtöknek, Nyugat-Magyarországon kisfarsangnak hívták. A székelyföldi elnevezések azonosak az egy héttel korábbi csütörtök elterjedt neveivel, itt a két nap szokásainak összemosódásával állunk szemben. Hiszen a csonkacsütörtök feladata is a mértéktelen evés. Meg kell enni mindent, ami húshagyókeddről maradt, hogy utána tényleg elkezdhessék a böjtöt.

A hamvazószerda utáni első vasárnap a csonkavasárnap, böjt első vasárnap. A magyarországi németeknek volt kedves ünnepe. A régi liturgiával is kapcsolatot mutató szokásaikban nagy szerepe volt a tűzgyújtásnak. E naphoz kapcsolódik a szatmári Kaplony német eredetű magyarságának sajbózása (Benkóczy 1910).

A következő vasárnap neve: böjt másod vasárnap, nevetlenvasárnap, guzsavasárnap, guzsolóvasárnap, vitézvasárnap, torkosvasárnap. Ennek megfelelően az előtte lévő hét: guzsahét, guzsolóhét, vitézhét, torkoshét, világoshét.

A harmadik vasárnap nevei a régi szerzőknél: böjtharmad vasárnap, holdközépvasárnap, szemek vasárnapja. A nép körében: nevetlenvasárnap, nevetlenhét, fehérvasárnap, búzahét, buzsahét, guzsuhét, fébűthét, fébűtvasárnap. A következő szerda a kalocsaiak nyelvében félbűtszerda.

A negyedik vasárnap: süketvasárnap, csíkvasárnap, guzsalyütővasárnap. A régiségben: vigadozóvasárnap, rózsavasárnap.

Az ötödik hét és vasárnap neve: feketehét, feketevasárnap, kereszthét, keresztvasárnap. A nagyhét utolsó hete a virághét, amely a virágvasárnappal zárul.

 

VIRÁGVASÁRNAP

Az egyház virágvasárnap ünnepli Jézus diadalmas jeruzsálemi bevonulását. A Biblia szerint ekkor sokan ágakat törtek a fákról, és a szamáron haladó Krisztus elé szórták. Ennek emlékezetére alakult ki a mediterránumban a pálmás, az északibb tájakon pedig a barkás körmenet. Utóbbihoz kapcsolódik a virágvasárnapi barkaszentelés és a barka szentelményként való felhasználása, kezelése.

Sok helyen a barka megszerzése, gyűjtése is paraliturgikus cselekmény formáját öltötte. {7-405.} A barkagyűjtésre általában az ünnep vigíliáján, virágszombaton került sor. A 18. század elején a ferencesek sümegi templomából körmenet indult a barkát hozó gyerekek elé. Szabadkán is körmenet vitte a barkát az összegyűjtés helyéről a Szent Teréz-templomba. A barkaszedés általában mindenütt a gyerekek dolga volt, és a közösség barkáját a szentelésig együtt kezelték. Előfordult azonban, hogy a hívek maguk szedtek és vittek barkát a szentelésre, és a szertartás alatt felemelve a kezükben tartották.

Virágvasárnap az ünnepre és a tavaszias időre való tekintettel igyekeztek az emberek, különösen a nők, nagyon szépen felöltözni. Ezen a napon a legünnepélyesebb viseletek kerültek elő. Sokszor erre az ünnepre készültek el a lányok új ruhái. A lányok és a fiatalabb menyecskék virágvasárnap különös előszeretettel vettek magukra fehér vagy világos és virágos ruhákat.

A barkát a nagymise előtt szentelte meg a pap, majd kiosztotta a híveknek. Ezután az ünneplő emberek barkával a kezükben körmenetben megkerülték a templomot. Közben a templomajtót bezárták, vagy legalábbis becsukták. Amikor a körmenet eleje visszaérkezett a templom bejárata elé, a pap a körmeneti kereszttel háromszor megzörgette az ajtót. Erre az ajtót kinyitották. A hívek bevonultak a templomba, ahol meghallgatták a nagymisét.

A virágvasárnap hazavitt szentelt barkát a nép nagyon sokféle célra használta. Lenyelésével és elégetésével gyógyítottak. A barkás ággal vesszőzve varázsoltak. A barka jelenléte, például az állatok közelében, biztosítéknak látszott a védelemre, sikerre. A hagyomány szerint a szentelt barka megvédte gazdáját a villámlástól és az égiháborútól. Általában megállapíthatjuk, hogy a szentelt barka szerepe, jelentősége a népéletben vetekedett a szenteltvízével és a szentelt gyertyáéval.

 

NAGYHÉT

A nagyböjt virágvasárnaptól húsvétig terjedő utolsó hete. A természet újjászületésének időszaka, következésképp az emberi környezet megújulására és tisztítására is ragyogó alkalom. A parasztgazdák a nagyhéten iparkodtak rendbe tenni a portájukat. A faluközösségek szintén a nagyhéten végezték a közmunkák jelentős részét, például a határbeli utak javítását, a kutak tisztítását, az árkok újraásását.

Algyői hagyomány szerint a gazda a nagyhéten összerakta az udvaron a megtisztított szerszámait, és ünnepélyesen imádkozott fölöttük.

A katolikus egyház elvárta, hogy hívei évente legalább egyszer gyónjanak és áldozzanak. A gyónás időpontjául húsvét táját jelölte meg. A 20. század közepe előtt a magyar katolikus társadalom többsége ezt az előírást betartotta. Különösen betartotta a falusi parasztlakosság, amelynek körében a közösségi elvárás is serkentette a húsvéti gyónást és áldozást. A bűnöktől való megtisztulás hozzátartozott a hagyománytartó közösségek húsvéti magatartásformájához.

A családfő ügyelt arra, hogy a nagyhéten házanépének minden tagja meggyónjon, mert a régi felfogás szerint csak azok váltak méltóvá a húsvéti szentelt ételek elköltésére, akik a gyónás által a kegyelem állapotába jutottak. Általános szokás volt a nagyheti megkövetés. A gyónni indulók megkövették haragosaikat és családtagjaikat. Bocsánatukat kérték esetleges vétkeikért. A 20. század elején még akadtak olyan jámbor öregasszonyok, például a Tolna megyei Tamásiban, akik nagypéntek délután, Krisztus halálának {7-406.} órájában, a kálvária keresztje előtt térdelve magának Jézusnak gyónták meg bűneiket, és így mentek húsvétkor áldozni. Ez a gyónás valamiféle régi licenciátusi jámborság maradványának tekinthető. A nagyhéten a különböző vallásos társulatok és egyének is igyekeztek átélni Jézus szenvedéseit. Ennek érdekében rendszeresen stációt jártak és rengeteget imádkoztak. Előkerültek a különleges népi imádságok, például a pápaimádságok, az aranymiatyánk és hasonlók.

 

NAGYCSÜTÖRTÖK

Az oltáriszentség szereztetésének ünnepe, Jézus szenvedéseinek kezdete. Nevezték zöldcsütörtöknek is.

A nagycsütörtöki nagymise glóriájára szólaltak meg utoljára a harangok és a csengők. Utána elhallgattak nagyszombat estéjéig. A nagycsütörtöki utolsó harangszóhoz sokféle hiedelem kapcsolódott. Például Kiskanizsán a harang szavára megrázták a gyümölcsfákat, hogy bőven teremjenek. A harangok némaságának idején kereplőkkel jelezték az időt és a szertartások kezdetét. A kereplést a gyerekek végezték a harangozó irányításával. A gonoszűzésben is szerepet játszó nagyheti kerepelés egyszerre volt szertartás és játék a gyerekek számára, akik kisebb csoportokba szerveződve felosztották egymás között a falut, és a harangozó jeladására kerepelve végigszaladtak a kiválasztott utcán. Közben kiabálták, hogy miért kerepelnek. Szolgálatukért a háziaknál tojást kaptak.

Evangéliumi indíttatású liturgikus szokás a nagycsütörtöki lábmosás. Évszázadokon át szerepelt hivatalos egyházi szertartásokban is. Általában magas rangú egyházi méltóságok, sőt királyok mosták meg ilyenkor tizenkét szegény sorsú ember, például koldus lábát. A liturgikus gyakorlat népi sarjadéka lehet, hogy Gyergyószentmiklóson a pap 12 gyermek lábát mosta meg nagycsütörtökön. Istensegíts bukovinai székely faluban a módosabb gazdák megmosták 12 meghívott szegény ember lábát, és meg is vendégelték őket. Mindezek leegyszerűsödött változataként a 20. század elején szinte általánosnak mondható a kultikus hátterű nagycsütörtöki családi lábmosás.

Liturgikus eredetű, de mágikus gonoszűzéssel is összefonódó szokás a pilátusverés, pilátuségetés. Csanádapácán, Sükösdön nagycsütörtök délutánján, amikor a Jeremiás siralmait végző pap Jézus halálára emlékezve könyvével megütötte az oltár lépcsőjét, a hívek rövid ideig botokkal ütötték a templompadokat, mintha csak Pilátust vernék. Eperjesen ugyanekkor bekormozott képű suhancok óriási lármával pozdorjává verték a templom elé hordott üres deszkaládákat. Maradványaiból gyújtották meg a nagyszombati tűzszentelés tüzét. Bakonybélben nagycsütörtök este a legények kimentek a határban levő Borostyánkúthoz, ahol tüzet raktak és elégették a magukkal vitt, Pilátust jelképező szalmabábut.

Annak emlékére, hogy hajdan Jézus az olajfák hegyén virrasztott, nagycsütörtök este öregebb asszonyok a kálvárián vagy útszéli kereszteknél imádkoztak. Ájtatoskodásuk mindig csöndben történt. Soha nem a templomból indultak, hanem hazulról, magányosan vagy néhányan társulva. Jellegzetes evangéliumi ihletésű népi ájtatosságról volt tehát szó, amely a késő középkori licenciátus gyakorlatban gyökerezett.

A magyarok és a magyarsággal együtt élő délszlávok körében egyaránt elterjedt az a szokás, hogy nagycsütörtök este vagy nagypéntek hajnalán a falvak és mezővárosok népe a közeli folyóban mosakodott. Ez a rituális mosakodás mindig teljes csendben, szó {7-407.} nélkül történt. Az otthon maradottaknak vittek haza vizet. Néhol a lovakat is levezették ekkor a vízpartra. A nagycsütörtöki, nagypénteki folyóbeli mosakodásnak bajelhárító, betegségelhárító szerepet tulajdonítottak.

 

NAGYPÉNTEK

Jézus kereszthalálának emléknapja. A legnagyobb böjt és gyász ideje. A nap nevezetes templomi szertartása a csonkamise. A legtöbb templomban rendeztek passiójátékokat. A szerepek egyes családokban nemzedékről nemzedékre öröklődtek.

A korábbi évszázadokban az iskolák rendszeresen mutattak be nagypénteken misztériumjátékokat, amelyeket – például a Székelyföldön – a falvak összesereglett népe is megtekintett. A 18. század elején előfordultak Magyarországon nagypénteki töviskoronás, önostorozó, kereszthordozó körmenetek. Az egyházi hatóságok azonban e flagelláns körmeneteket a 18. század közepére általában betiltották.

A nagypénteki közösségi vagy egyéni ájtatosságban nagy szerepe volt a kálváriának, illetve a stációjárásnak, valamint a templomi szent sírnak. Jámbor asszonyok egész éjszaka virrasztottak a szent sír körül. Különleges imákat mondtak, végezték a fájdalmas olvasót és Mária-siralmakat énekeltek. Énekeik, legendás történeteik legtöbbször túlléptek az evangéliumok világán, és az apokrif hagyományból merítettek. A szent sír őrzése hajdan a céhtagok, illetve a jámbor társulatok tagjainak kötelessége volt. Az istensegítsi székelyek, valamint a szegedi eredetű szajániak, ha meglátogatták a szent sírt, tojást tettek melléje.

 

NAGYSZOMBAT

Az északi csángók nyelvében: húsvét szenvedje. A liturgikus reform előtt a nagyszombati templomi szertartásokat viszonylag kevés hívő jelenlétében, délelőtt tartották. Késő délutánra, estére csak a feltámadási körmenet maradt. Ezen viszont részt vett a hívők nagy többsége.

A népi hagyományvilágra is kiható jellegzetes nagyszombati szertartás a tűzszentelés, illetve az új tűz kultusza. Sokféle változata, hagyománya alakult ki országszerte. A szentelendő tüzet a templom előtt vagy a templom mellett égették. Göcsejben a temető korhadt, régi fakeresztjeit tüzelték el ilyenkor. A megszentelt tűz lángjainál vagy parazsánál gyújtották meg a templom hatalmas húsvéti gyertyáját.

A szentelt tűz maradványait – andrásfalvi kifejezéssel élve, a júdásszenet – a hívek hazavitték házaikba, és nagyon sokféle célra használták. Sok háznál tartották azt a régi szokást, hogy nagycsütörtöktől nagyszombat estig nem tüzeltek. Nagyszombaton az új tüzet a templom elől hazavitt szentelt parázzsal gyújtották meg. Ezen főzték a húsvéti ételt. A megszentelt tűz parazsának és eltett szenének a nép szentelmény jelleget tulajdonított. Tettek belőle a jószág itatóvizébe és istállójába, szétszórták a házban és a földeken. Vihar idején a tűzbe tették, hogy a villám elkerülje a házat.

Másik fontos nagyszombati szertartás a vízszentelés, egészen pontosan a templom keresztelővizének megszentelése. Régen ez együtt járt a házak megszentelésével és a középkorban talán a felnőttek valóságos keresztelésévél is. Valószínűleg ezzel magyarázható a keresztszülő–keresztgyerek viszony húsvéti megélénkülése, a keresztgyerekek {7-408.} húsvéti megajándékozása. A nagyszombaton szentelt vízhez sokféle hagyomány kapcsolódik. Általános az az elképzelés, hogy akit az új vízben először keresztelnek meg, szerencsés lesz egész életében. A hívek vittek haza a nagyszombati szenteltvízből. Néhol a gyerekek piros tojásért hordták a házakhoz. Egészségvédő céllal ittak belőle. Gyógyítottak és különböző varázscselekményeket végeztek vele.

A nagyszombat leglátványosabb vallásos szertartása a feltámadási körmenet. A középkorban húsvét hajnalán tartották, és ősi soron kapcsolatba hozható a húsvéti határjárás szokásával. Az újkorban az egyház előrehozta nagyszombat estéjére. A feltámadási körmenet jellegzetesen közép-európai: magyar, osztrák, német katolikus szertartás. Mindig hatalmas élményforrást jelentett a hagyományos életformában élő falusi és mezővárosi közösségek tagjai számára. Útvonala, belső rendje, formája, funkciói, a résztvevők elvárt öltözködése és viselkedése tájilag sokféle változatot mutat. Sokféle dallamvariáns jellemzi a „Feltámadt Krisztus e napon” kezdetű régi éneket is, amelyet a körmenet résztvevői énekeltek. A Jászságban és Tápén, de bizonyára hajdan másutt is, az asszonyok, még a legöregebbek is, tiszta fehér ruhában vettek részt a feltámadási körmeneten. Bélapátfalván fehér kendőt kötöttek a fejükre. Vásárosmiskén a lányok fehér szalaggal kötötték át a derekukat, és kibontott hajjal mentek a menetben. Kalocsán viszont a lányok is bekötött fejjel vettek részt a feltámadási szertartásokon. A körmenetben legtöbbször a falu legtekintélyesebb embere, például a bíró vitte a Feltámadt Krisztus szobrát. Másutt az kapta ezt a megtisztelő feladatot, aki a passióban a Jézust énekelte. Megtisztelő feladatnak számított a húsvéti gyertya hordozása is. A körmenet útvonalán az ablakokban gyertyák égtek, emelve a szertartás fényét.

Nagyszombaton véget ért a negyvennapos nagyböjt. A feltámadási körmenet után a hazatérő családok, legalábbis az utóbbi évszázadban, ünnepélyesen elfogyasztották a nagyrészt sonkából és tojásból álló húsvéti vacsorát.

 

HÚSVÉT VASÁRNAPJA

A nagyszombatról vasárnapra virradó éjszaka különleges népi ájtatossága volt a jézuskeresés, istenkeresés, szentsír-keresés. Sokféle változata és formája alakult ki.

Az Ipoly menti falvakban nagyszombat éjszakáján, éjfél előtt a templom bejáratánál gyülekezetek össze a hívek. Arra törekedtek, hogy lehetőleg a falu apraja-nagyja ott legyen. Az előimádkozó vezetésével az alkalomhoz illő különleges imádságokat mondtak a templom ajtajában, majd körmenetben énekelve végigjárták a falubeli és a határban lévő kereszteket. Mindegyiknél imádkoztak. A legtávolabbi keresztnél előzőleg valaki elrejtette a feltámadt Krisztus szobrát. Az éjszakai körmenet megtalálta és valóságos diadalmenetben vitte vissza a templomba. Ezután a temetőbe ment a menet, ahol mindenki leült a hozzátartozója sírjára, kezében tartva csonkig égő gyertyáját. Az előimádkozó vezetésével imádkoztak hajnalig.

Litke palócai a templomban ájtatoskodtak virradatig. Ekkor megmosakodtak a patakban, amely hitük szerint húsvét reggelén aranyvízzé változott.

Székelyudvarhelyen a 19. században még a céhtagok indultak Jézust keresni húsvét hajnalán. Lóháton mentek, zászlóikat a céhmesterek vitték. Szokásuk középkori liturgikus hagyomány folytatása. A feltámadt Krisztus szobrát búzában találták meg, és a lovasok, Jézus katonái a város szélén álló Jézus-kápolnához vitték. A megtalálás hírére {7-409.} ide processzió jött ki a városból, majd a szobrot nagy lövöldözések közepette processzióval bevitték a városi templomba.

A középkorban egész Magyarországon elterjedt szokás volt a húsvéti határkerülés vagy határjárás. Erre utal, hogy a 19. század végén a Kárpát-medence legkeletibb és legnyugatibb szögletében, valamint katolikusoknál és protestánsoknál egyaránt előfordult. Legtöbbször férfiak vettek részt a határkerülésben. Járhattak gyalog és lovon egyaránt. Nagy lármával, zajjal haladtak. Közben azonban énekeltek és imádkoztak is. A szokás néhol összekapcsolódott a határbeli kutak és források tisztításával. A határkerülők járhattak nagyszombat estéjén, nagyszombat éjszakáján, de volt példa a vasárnap délelőtti határjárásra is. A katolikus határkerülésnek, miként minden körmenetnek, ősi soron a megszentelt bekerítés, a mágikus körbefoglalás, a veszedelmek és a gonosz távol tartása volt a célja. A húsvéti határkerülést gyakran emlegették a 18. századi határperekben, mint egy-egy földdarab hovatartozását bizonyító cselekményt (Takács L. 1974: 394).

A húsvéti ételszentelés vagy ételáldás országszerte elterjedt szentelmény. A megszentelt húsvéti ételeket a régi magyar nyelvben a vallon eredetű kókonya szóval jelölték. Hasonló jelentésű volt keleten a görög katolikusoknál és a moldvai csángóknál a páska. Az ételszentelésnek nem volt előírt egységes időpontja. Egyes helyeken húsvét vasárnapján, a reggeli mise után, másutt a nagymise után került sor az ételszentelésre. Ismét másutt szombaton délután és este történt a szentelés, hogy a feltámadás után már fogyasztani lehessen a megszentelt ételeket.

A megszentelendő ételeket, általában tojást, sonkát, kalácsot, tormát, sót, kosárba rakták és szép szőtt vagy hímzett terítőkkel takarták le. A kosarakat a templomban, a padok mellé, újabban az oltár elé tették. Általánosnak mondható szokás, hogy a megszentelt ételeket tartalmazó kosárral a lányok és asszonyok siettek, sőt legtöbbször szaladtak hazafelé. A hazaérkezés időtartamához ugyanis rengeteg olyan képzet kapcsolódott, amely a szaladást serkentette. Például úgy vélték, hogy aki gyorsan ér haza, a munkában is ügyes lesz. Aki utoljára ér haza, abban az esztendőben meghal stb. Sokféle képzet kapcsolódott a megszentelt ételek fogyasztásához és maradékaihoz is. A néphit szerint például a megőrzött szentelt sonkacsont az istállóba téve védi az állatokat a boszorkányoktól. A szentelt tojás héja a szántóföldre szórva távol tartja a kártevőket. A szentelt kalács maradéka tűzvész idején hasznos stb.

 

HÚSVÉT MÁSNAPJA

Más néven: húsvéthétfő, ritkábban vízbevető hétfő. Az utóbbi elnevezés a húsvéti locsolkodásra utal, amellyel itt nem foglalkozunk, lévén teljesen világi szokás. Ezen a napon a templomokban az emmausi tanítványokról szóló evangéliumot (Lukács 24: 13–35) olvasták. Ezért nevezték a dunántúli német falvakban emmausjárásnak, emmausba menésnek azokat a vidám, majálisszerű mulatságokat, összejöveteleket, amelyeket húsvéthétfőn rendeztek a pinceszereken, szőlőhegyeken vagy a falvak melletti legelőkön és ligetes erdőkben.

A húsvét utáni szerdát szárazszerdának, a pénteket ebijesztő pénteknek nevezték. Szárazszerdán sokfelé még nem dolgoztak. Ez a tény őrzi az egykori húsvét utáni megszentelt nyolcad emlékét. A húsvét utáni hetet fehérhétnek hívták, amely a fehérvasárnappal zárul.

 

FEHÉRVASÁRNAP

A húsvét utáni vasárnap. Ormánsági neve: mátkázó vasárnap. A moldvai csángók nyelvében: mátkaváltó vasárnap.  Az utóbbi két elnevezés arra utal, hogy ezen a vasárnapon választottak komát és mátkát a fiatalok.

Sok faluban rendszeresen fehérvasárnap tartották a gyerekek elsőáldozását.

 

ÁLDOZÓCSÜTÖRTÖK

A húsvét utáni negyvenedik nap. A csángók nyelvében: iszpász. Jézus mennybemenetelének ünnepe. Nevét talán onnan kapta, hogy az egyház az évi egyszeri áldozás határidejéül áldozócsütörtököt szabta meg. Sok templom búcsúnapja. A kegyhelyek búcsúidőpontjai között is előkelő helyet foglalt el az áldozócsütörtök.

A középkorban az egyház megjelenítette Krisztus mennybemenetelét. Mise közben Krisztus-szobrot húztak a templom padlására. E napon a középkorban a nyugati és a keleti egyházban egyaránt körmeneteket tartottak. Ezek továbbélései itt-ott az újkorban is kimutathatók. A szeged-alsóvárosi gazdák ezen a napon lobogók alatt fölvonulva misét szolgáltattak, hogy bő termésük legyen. A szokás valószínűleg középkori eredetű.

Székesfehérváron az öregek áldozócsütörtökön, ha meghallották a déli harangszót, a szabad ég alatt imádkozták az úrangyalát, mivel úgy vélték, hogy ilyenkor kérésüket maga az égbeszálló Krisztus viszi az Atyaisten trónjához.

 

PÜNKÖSD VASÁRNAPJA

A húsvét utáni ötvenedik nap. Ősi tavaszünnep. A kereszténység a Szentlélek alászállásának ünnepeként tiszteli.

Jellegzetes pünkösdi népszokás a pünkösdi király- és a pünkösdi királynéválasztás, valamint a pünkösdölés. Ezek a szokások az újkorban annyira világinak tekinthetők, hogy nem itt, hanem a népszokásokról szóló fejezetben olvashat róluk az érdeklődő. Itt csak a házak és a templomok pünkösdvasárnapi fölzöldágazását, valamint a szél és a Szentlélek szegedi azonosításának képzetét említjük meg.

Pünkösdkor több régi búcsújáróhelyen búcsúnapot tartottak, például Csíksomlyón, Radnán, Mátraverebélyen, Vodicán, Andocson, Ferencszálláson. Néhány helyen, például Andocson a 20. század folyamán a pünkösdi búcsúnap elvesztette jelentőségét, és a nagyobb búcsúk a Mária-ünnepekre tolódtak át. Csíksomlyón és Ferencszálláson azonban máig a pünkösdi búcsú vonzza a legnagyobb tömegeket.

 

SZENTHÁROMSÁG VASÁRNAPJA

A pünkösd utáni vasárnap. Magyarországon a Szentháromság tiszteletét Kálmán király rendelte el. Nyugaton viszonylag későn, csak a 14. században vált általánossá. A Szentháromság kultuszának igazi felvirágzása a barokk időkben következett be. Terjedése összefüggött a nagy pestisjárványoktól való rettegéssel.A Szentháromság patrocínium a 18. században kortünetté vált. A pestisjárványok veszélye idején sok templomot szenteltek Szentháromság tiszteletére. Ennek egyenes következménye, hogy sok magyar falu népe Szentháromság vasárnapján tartja a templombúcsút.

A Szentháromság legjellemzőbb egyházi ábrázolása a sugárzó nappal vagy istenszemmel kitöltött háromszög. Áttételesen valószínűleg ez a Szentháromság-szimbólum jelent meg a parasztházak háromszög alakú, napsugaras homlokzatain.

A 18. századi katolikus népességű magyar városokban nagy divat volt Szentháromság-oszlopot, Szentháromság-szobrot állítani. Ezek a főtéren, főutcán álló szobrok máig hozzátartoznak városaink arculatához, hangulatához.

A Szentháromság-szobrok előtt még a 20. század elején is köztéri ájtatosságokat tartottak: imádkoztak, énekeltek. Jellemző imádsága volt ezeknek az ájtatosságoknak: a Szentháromság koronája, más néven: angyali olvasó vagy szentes.

Sándorfalva jámbor asszonyai a 20. század első felében Szentháromság vasárnapjának hajnalán a harangszó alatt, rózsaszirmokat szórva és a Szentháromság olvasóját imádkozva megkerülték a templomot.

 

ÚRNAPJA

A Szentháromság vasárnapja utáni csütörtök az úrnapja, az Oltáriszentség ünnepe. A naphoz teljes munkaszünet és munkatilalom kötődött. Évszázadokon át az egyházi év legnagyobb ünnepei közé tartozott. A mindenkori katolikus társadalom legünnepélyesebb hitvallása, reprezentációja, az egyházhoz való tartozás kifejezésének alkalma volt. Szertartásain azoknak is részt kellett venni, például a pásztoroknak, akik foglalkozásuk miatt máskor ritkán látogatták a templomot. Általában a falusi-mezővárosi közvélemény fontosnak tartotta, hogy a közösség valamennyi férfi tagja ott legyen az úrnapi körmenetben. A Bácska népe egyenesen valamiféle férfiünnepnek érezte az úrnapját, talán a név jámbor értelmezése folytán. Ugyancsak népi értelmezésre vallott az a gondolat, amely az Atyaúristen ünnepének magyarázta az úrnapját.

A középkori és az újkor eleji magyar úrnapi körmenetek tömegméreteiről és pompájáról viszonylag sok és jó leírás maradt ránk. Különösen jól ismertek a budavári körmenetek, amelyeken a királyok: Zsigmond, II. Ulászló, II. Lajos is részt vettek. Az újkorban a Habsburg-uralkodók és a bécsi udvar is hatalmas pompával ünnepelte az úrnapját. E királyi és fővárosi ünneplések azért jelentősek, mert pompájuk, szokásrendjük kihatott a kisvárosi és falusi úrnapok szokásvilágára.

Az úrnapi körmenetben a pap baldachin, vagyis supellát alatt viszi az Oltáriszentséget. Előtte fehér ruhás kislányok vagy a Mária-lányok kosárból virágszirmokat szórnak. A templom környékén rövidebb vagy hosszabb úton haladó körmenet négy szabadtéri oltár előtt halad el. Ezeknél a pap az Oltáriszentséggel áldást oszt a négy világtáj felé. Az áldás a 20. századra szimbolikus jellegűvé vált, korábban azonban fölöttébb gyakorlati rendeltetése volt: az emberek, a föld, a vegetáció megáldását jelentette.

A körmenet útvonalába eső szabadtéri oltárok legtöbbször zöld ágakból készített lombsátrak voltak, amelyekbe képeket, szobrokat állítottak. A sátrakat ritkábban vallásos társulatok, gyakrabban egyes családok, nemzetségek készítették. A kalocsai és a pécsi egyházmegye több falujában a körmenetek hagyományos útvonalán négy ott lakó gazda egy-egy kis kápolnaszerű kőépületet épített a telke utcai végére. Úrnapján kinyitották {7-412.} a kis építmények ajtaját, és belül virágokkal, zöld ágakkal gazdagon feldíszítették őket. Ezek a kápolnácskák a lombsátrakat helyettesítették. Múltjuk, eredetük sajnos még feltáratlan. A 20. században is fennálló változataik népi barokk kiképzésűek, és ezáltal jól illeszkednek a barokkos házak sorába.

Az Oltáriszentség elé szórt virágszirom, valamint az úrnapi templomban széthintett fű és virág szentelménynek számított. Sükösdön az ünnep nyolcadáig, Jézus Szíve napjáig a templom padozatán maradt a fű és a virág. Ekkor a falu népe széthordta. Legtöbbször állatoknak adták, így várva áldást és szerencsét a jószágállományra.

Az Oltáriszentséggel megáldott úrnapi ág és virág egyike a magyar katolikus nép legtiszteltebb, legtöbbre tartott paraliturgikus szentelményeinek. A körmenet után mindenki igyekezett hazavinni a lombsátrak zöld ágaiból. Sokan a saját virágukat vitték haza, amelyet a körmenet előtt koszorú vagy csokor formájában a sátorra akasztottak, illetve a sátorba tettek. Az úrnapi zöld ágat otthon ezerféle célra használták. Horogfára fűzve távol tartotta a villámot, az istállóban felakasztva megvédte a jószág egészségét, fej alá téve elűzte az álmatlanságot, füstje gyógyított stb.

Elérhetőség

Magyar Múlt

+421907245215

Keresés

Küldje el e-mail címét, telefonszámát, hogy értesíteni tudjuk következő előadásunkról!

"Az anyagot én adtam,
az eszmét ismeritek,
a dicsőséget, kérlek,
keressétek!"
Kőrösi Csoma Sándor

Mátyás király bevonulása Budára - Alkotó: BAUER FERENCZ
- Méret 75 x 100 cm, olaj, vászon.

___________________________________________________________

Hunyadi Mátyás kedvelt fajtája,
a kuvasz

 
Őseinkkel a népvándorlás során jött a Kárpát-medencébe, mint a nyájak nagy testű, határozott fellépésű védelmezője. A Keszthely melletti Fenékpusztán feltárt honfoglalás kori leletben talált kutyacsontokról kiderült, hogy a mai kuvasz ősétől származnak.
 
Hunyadi Mátyás kedvelte a fajtát, udvarában hajtóvadászatokon is használták, főleg farkas és vaddisznó ellen. A 15. században fellendült a marhakereskedelem, és a hatalmas magyar szürkemarha-nyájakat kuvaszok kísérték a nyugat-európai állatvásárokra, többek között Nürnbergbe. A nyájak napi 20-25 kilométert tettek meg, s őrzésükre fáradhatatlan, mindig éber, bátor állatokra volt szükség. A hajcsárok a vásárokon nemcsak a marhákat adták el, hanem nagyon gyakran néhány kutyát is. Így előfordulhat, hogy ezek a példányok részt vettek a hasonló nyugat-európai fajták kialakulásában. A kuvaszok megbecsültségére jellemző, hogy Zrínyi Miklós a Szigeti veszedelemben a kuvaszt mint kutyafajtát említi.

___________________________________________________________

 

© 2013-2015 - Az itt közzétett anyagok szabadon terjeszthetők!

Készíts ingyenes honlapotWebnode